Történetünk záró versei kegyetlen gyilkosságról számolnak be: olyan halálnemek vannak benne, mint fűrész, vasborona, fejsze általi halál. Ezeket nézve az ilyen kivégzés nagyon durva. A fűrész, fejsze és vasborona, nam harci eszközök, nem arra vannak kifejlesztve, hogy gyors és biztos halált okozzanak. Ezekkel az eszközökkel több erőfeszítésbe kerül valakit megölni és az áldoztnak is hosszabb ideig tart a halált hozó kín. Primitív, kegyetlen és durva ez a gyilkolászás.Mindezek mellett üzenetet hordoz. Azt sugallja, amit talán mindnyájan tudunk: hogy a szenvedés, a kín azért szükséges az életünkben, mert azokat látva megtanulunk a gonosz, a nem helyes dolgok ellen fordulni. A büntetés akkor szükséges, mikor bűn van. Emlekezzünk vissza, hogyan tanultunk meg engedelmeskedni annak a tanácsnak, hogy ne nyúlj a forró dolgokhoz. Bizonyára többünkkel előfordult, hogy hozzáértünk a forró edényhez, és megégettük magunkat. Most már önként nem teszünk ilyesmit. Azonban nemcsak ilyen egyszerű dolgokban nyilvánul meg az, hogy a büntetés jó tanitó eszköz. Gondoljunk csak arra, hogy napjainkban sokan azért maradnak jó és tisztességes emberek, mert félnek a büntetéstől. A lopásért, zsarolásért, ölésért börtönbüntetés a fizettség, s ennek tudatában sokan nemet tudnak mondani a bűn csábító pillanataiban.

    Napjankban nem annyira kegyetlenek a büntetések, azonban nem kell nagyon messzire visszamenni az emberiség, vagy akár saját népünk történelmében, hogy meglássuk mennyire kegyetlen tud lenni egyik ember a másikhoz., mikor büntetni kell. Mikor a magyarok hazát foglaltak maguknak, akkor a régi vallás és a keresztenység között kellett dönteni. Mivel a csatát István nyerte meg, s ezzel a kereszténység vált a magyarok vallásává, a lázadó Koppány testét négybe vágták és négy különböző vár kapujára allították, ezzel emlékeztetve a népet, hogy a a kereszténység elleni lázadásnak kegyetlen következményei lesznek. Az Ósz-ben gyakran előfordul, hgy Isten büntetéssel tanítja a környező népeket, de sokszor a saját népét is arra, hogy Őt és népét tisztelni kell.

    Gyarló emberként sokszor azt gondoljuk, hogy a X parancsolat, Isten törvénye csak egy formaság. Mind tudjuk, hogy ez a törvény, nem csak szöveg, hiszen életünk végén majd mindnyájan szembe kell nézzünk Istennel, s el kell fogadnunk az Ő itéletét, melyben a bűnökre büntetés és halál vár.

    Mai alapigénk arról szól, hogy az Ammonitákat Isten megbünteti. A bűnük az, hogy amikor a királyuk meghalt és Dávid vigasztaló követeket küld, akkor ők ezekből a követekből csúfot űznek, megalázzák tettükkel a küldő Dávid királyt, de a választott zsidó népet is. Hadd vigyük ezt magunkkal első gondolatként: A bűnre mindig van büntetés. Lehet, hgoy nem azonnal, de biztosak lehetünk benne, hogy Isten az ellene vétkzőket felellősségre vonja.

    A történet arról is szól, hogy Isten a büntetései kivitelezésére sokszor embereket használ: az Ammonitákat úgy is büntethette volna, hogy természeti csapások sokaságával pusztítja el őket, de úgy választott, hogy egyértelművé teszi, hogy Őt is népét is tisztelni kell. Azáltal, hogy Jóáb és Dávid harca egyértelmű győzelemre vezetett, Isten megmutatta, hogy melyik oldalon áll, és hogy csapásának milyen súlya van. A pusztulás láttán a környező népek megtanulhatták, hogy hogyan kell Istennel szemben vislekedni.

    Istennek a választottjai néha kegyetlen módon kell véghezvigyék Isten akaratát, azonban elképzelhetetlennek tartom, hogy ma valaki ehhez hasonló feladatot kapjon. Isten általában egy ember által büntet. Gondoljunk Mózesre a fáraó előtt, vagy lllésre a Kármel hegyén, de most az egész Izraelt használja fel, s ebben a felállításban mindenkinek megvan a saját konkrét szerepe, és ezáltal megvan a lehetőség, hogy a feladatot hiba nélkül elvégezzék. Vizsgáljuk meg először mibe kerül a különböző embereknek ez a szerepvállalás.

Vegyük először Jóáb szerepét. Ő az a hadvezér, akit Dávid a hadsereg élére állít és hadjáratba küld. Ez az ember okosan harcol. A városnak azt a részét foglalja el, ahol a víz van, s ezáltal a város lakóit életveszélybe helyezi. Tudja, hogy attól a perctől szinte biztos a győzelem, és üzenetet küld Dávidnak, hogy jöjjön, és tegye meg ő a vegső csapást. Jóáb ezzel a tettével kifogástalan hadvezérnek bizonyul, kifogástalan közbenjáró a nép és a király között. Ez a tette azt mutatja, hogy van képessége arra, hogy helyzeteket felmérjen és sereget vezessen, de elég értelmes ahhoz is, hogy belássa szerepe korlátait, és az idegen koronát és a város feletti győzelmet átadja a királynak. A király iránti tisztelete az őt követő népnek azt sugallja, hogy ha a vezér fejet hajt a király előtt, azt nekik is meg kell tenni.

Dávid király, a hajdani pásztorgyerek, most már a nép választott uralkodója. Ő tudja, hogy csatát Jóáb nyerte meg, de nem lázad, nem tartja lekicsinyítőnek, hogy csak az utolsó csapás erejéig van rá szükség, hanem felvállalja a szerepét. Összegyűjti a maradék népet, azokat akik el vannak szóródva, és elmegy csatába. Azt ami az ő része, azt megteszi. Az őt követő népnek tettével azt sugallja, hogy még akkor is, ha nincs mindig a sereg élén a veszélyes csatákban, még akkor is király.

Isten büntető kezének másik eleme a Jóáb és Dávid hadseregét alkotó nép. Ez a nép nincs zavarban. Nem kell valakinek igazat adni. A két vezér egyetértésben él, és ezt látva tud arra öszpontosítani, ami az ő része, azt teheti, ami az ő feledata, azaz engedelmeskedni a vezetőknek.

Isten eszközei sokfélék és sokféle helyzetből jönnek, de ami közös mindenikben az, hogy ismerik a helyzetüket, tudják a feladatukat és ugyanakkor tiszteletben tartják korlátaikat, melyek közé Isten őket helyezi. Minden szerepnek megvannak a csábításai: Jóáb lehetett volna önző, s mondhatta volna azt, hogy megnyertem a csatát, hadd arassam le én a babérokat, hadd legyek ma végre én az ünnepelt, hadd dicsőitsen ma engem a nép, mint dicső hadvezért. Sőt velem van a hadsereg szine-java, megbíznak bennem, királynak kellene engem kiálltani. Dávid lehetett volna hiú, és mondhatta volna azt, hogy úgysem én nyertem a csatát, minek fárasszam magam. Isten kiválasztott emberei képesek felismerni a dolgok rendjét, s a kiválasztott nép a csatától függetlenül felismeri azt, hogy Isten ott van mellettük és segíti őket.

A szeretet, a tisztelet és a saját küldetéstudat biztos ismeretének szálaival fűzik őket össze harcos sereggé. Egy ilyen egység, ahol mindenki tudja a saját feladatát, és azt hibátlanul elvégzi, legyőzhetetlen fegyver Isten kezében függetlenül attól, hogy Isten áldásra, vagy büntetésre használja fel őket. 

Ámen