"28. Hát nem tudod-é és nem hallottad-é, hogy örökkévaló Isten az Úr, a ki teremté a föld határait? nem fárad és nem lankad el; végére mehetetlen bölcsesége!
29. Erőt ad a megfáradottnak, és az erőtlen erejét megsokasítja.
30. Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is;
31. De a kik az Úrban bíznak, erejök megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!"

Egy mottó sok mindent elárul arról a szervezetről, emberről, gyülekezetről, aki azt magának kitűzi. A marosvásárhelyi gyülekezet, ahova tartoztam mottóként Jézusnak a szavait választotta, melyben így szól: ”Én élek, ti is élni fogtok”. Ezt az igét vésték fel az első haranglábra, s ma már ez az ige van mindenhova kitűzve. A gyülekezet 10 éves évfordulóján az első lelkész erről az igéről beszélt, s hogy bebizonyítsa mennyire talált ez a gyülekezetre, elmesélte a gyülekezet alapításának és a templom építésének a történetét. Az építkezés a kommunista időben kezdődött, s mindent titokban, rejtve kellett megtenni, minden felől leselkedett a veszély, de mégis akadtak önkéntesek, akik besegítettek a munkálatokban. Nehéz idők voltak, de a gyülekezet mindig merített erőt valahonnan: vagy egy segítőkész besugó, vagy egy adakozó külföldi testvérgyülekezet, vagy a lelkes ifjuság vagy áldozatkész emberek formájában tartotta meg és építette Isten a gyülekezetet, mely mostanra már több mint 5000 lelket számlál. Arra a gyülekezetre igaz volt a mottó, amit kiválaszottak, s a legnagyobb megpróbáltatások idején is hitték, hogy a gyülekezet élete, a templom és a közössség Jézus védelme alatt áll, s amíg Ő megtartja őket, addig lesz élet és lesz fejlődés.
A közelmúltban a mi gyülekezetünk is mottót választott, ami így hangzik: ”Mert akik az Úrban bíznak ...” Mit jelenthet, és mit jelentett már ez az ige a mi gyülekezetünknek? Úgy gondolom, hogy nem véletlenül esett erre a választásunk, hiszen benne van az Istenbe vetett bizalom, benne van a mi bizalmunk és hitünk, hogy minden tevékenységünkben, minden törekvésünkben számíthatunk Isten segítő erejére. A mai istentisztelet során próbáljunk meg e fölött az ige fölött megállni, elgondolkodni.
1.A felvezető versben alapigénk arról beszél, hogy milyen Isten. Azt mondja róla, hogy örökkévaló teremtő, aki nem fárad és nem lankad el, akinek határtalan a bölcsessége. Ez az Isten nem magába zárkózott és nem önző, hanem erejét megosztja olyanokkal, akik fáradtan vagy erőtlenül mennek hozzá. Istenről már mindnyájan megtapasztalhattuk, hogy kegyelmes, hogy segítő, hogy vígasztaló, hogy életünkben mindig jelen van, hogy panasszal, nyomorusággal, de hálával is bármikor fordulhatunk hozzá, mert Ő mindig mellettünk van. Sokunktól eltérően, akik a mindennapi tevékenységek során elfáradunk és elveszítjük a kedvünk, Istennél ilyen nincs. Az Ő ereje korlátlan, az Ő segítsége soha meg nem szűnik. Ő az örökkévaló , mindig mindenhol jelenvaló, mindent tudó, kegyelmes, szerető, hűséges Isten. Hogy ez mennyire így van erről nekem nem kell mesélni, mert mindenki tud saját életéből számos példát felhozni. A másik dolog, amit Istenről tudunk, az az, hogy soha nem változik. Ez azt jelenti, hogy a mi tetteinktől függetlenül az Ő irántunk való szeretete, az érettünk való gondoskodása soha meg nem szűnik.
2.A mai alapigénk folytatásában az emberekről hallunk. Az emberi természetet úgy jellemzi, hogy a fáradtság, a lankadás, a megtántorodás mind benne vannak. Az egyik legnépszerűbb szólásunk is erről beszél: ”Tévedni emberi dolog”. Nem várjuk el egymástól azt, hogy elfáradjunk, nem várjuk el, hogy feladjunk valamit, vagy elszúrjunk valamit, de ha mégis megtörténik, akkor azt nem csalódással vagy kétségbeesve vesszük tudomásul, hanem egyszerűen csak realitásként kezeljük. Ez a világ rendje. Az ember, ha dolgozik, akkor elfárad. Ha elhasználja az erejét, akkor kimerül. Ez ugyanolyan természetes és igaz dolog, mint ahogyan természetes és igaz dolog az, hogy Isten fáradhatatlan és mindenható. Az emberi természet és az Isteni természet ebben a tekintetben nagyon eltérő. Isten örök, a mi életünket pedig a végesség határozza meg, és itt nem feltétlenül arra gondolok, hogy az élet után jön a halál, hanem inkább arra, hogy a munka után szükség van a pihenésre, a szaladás és járás után szükség van a megszusszanásra. Isten kiválasztott emberei is ugyanennek a természetnek voltak alárendelve. Az ő életükben a kihívások és a csodák nem egymás után következtek be, hanem legtöbbször volt szünet közöttük. Illés esetében nem volt minden nap áldozat-bemutatás a Karmel hegyen, és az ő élete is leginkább azzal telt el, hogy erőt gyűjtött a küldetéseihez. Isten ismeri a természetünket, s bátorításként szól úgy az ige, hogy: ”nem hagy az Úr titeket feljebb kísérteni, mint ahogyan ti azt elbírnátok”. Isten tudja, hogy erőnk és életünk véges, éppen ezért a kihívásokat és feladatokat úgy tűzi ki elénk, mint Aki személyesen ismeri mindannyiunk képességeit és korlátait.
3.A mai alapigénk harmadik gondolata a gyülekezetünk mottója, mely Isten és ember kapcsolatáról beszél. Az emberről, aki bízik Istenben és az Istenről, Aki szereti és megáldja az embert. Istennek az áldása, és az, hogy erőt ad, a mindennapi életben kézzelfoghatóan tapasztalható. Ez nem egy varázslatos, fantasztikus energia áramlás, hanem egy tapasztalható erő, egy kézzelfogható segítség. Olyan ez, mint mikor egy sportoló leszalad egy bizonyos távot és elfárad. Még be tudja fejezni a hátramaradt szakaszt, de már nagyon fáradt. És akkor valami erő jön elő benne, és nemcsak hogy valahogy túl éli a dolgot, hanem szárnyra kel. Isten akaratának a teljesítésében lehetünk mi is ilyenek. Néha elérjük azt a határt, amikor képességeink, erőnk és tehetségünk mind kimerül, s azt a kicsit, ami még hátra van, úgy érezzük nem tudjuk megtenni. Isten ilyenkor adja azt a kicsit, aminek még hiányában vagyunk, s így segít minket betölteni küldetésünket. Isten nem az egész erőt adja, hanem azt a részt, ami még hiányzik. Valaki egyszer úgy fogalmazta meg, hogy ”úgy kell feladatunkat végeznünk mintha nem is lenne Isten”. Mielőtt elítélnénk az illetőt gondoljunk arra, hogy szoktunk hozzáállni a munkához, mikor csak egyedül vagyunk, és hogyan állunk hozzá mikor még vannak néhányan segíteni. Mikor csak magunkra vagyunk a kimerülés határáig hajtjuk magunk. Mikor kimerültünk, akkor jön az isteni segítség. Mikor megüresedtünk, akkor tud Isten erőt adni.
Úgy gondolom, a gyülekezetünk már elkezdte tapasztalni, mit jelent Isten kegyelmével újra indulni, mit jelent járni és szaladni, de azt is, hogy mit jelent repülni Isten erejével. Gondoljunk itt a templom újjáépítésére, gulyás fesztivál s minden olyan alakalomra , mikor úgy gondoltuk, hogy az éppen erőnkön felüli, de az Úr ott volt mellettünk és megáldott.

Ámen