Konok hűséggel hordozom az úttalan bozótokon. Seb a vállam és seb a markom,de fogom, viszem és megtartom. S fogcsikorgatva hirdetem: nem ért véget a küzdelem! Mert valami még megmaradt. Görcs zsibbasztja a markomat, de markomban még itt a Szó: a láthatatlan lobogó! Ereklyém. Kincsem. Fegyverem. Magosra tartom s lengetem! És védem, foggal és körömmel! Vad dühvel és őrült örömmel! És mentem, mindeneken által, íntépő, végső akarással! Dúlt otthonom rég összedőlt. Kifordult alólam a föld. Társaimat ár elsodorta.

Mögöttem ég a poklok pokla. Előttem vad sziklák merednek. De nekivágok a meredeknek! Mert élek még! Ha törten is, ha vérben is, a görcsben is.még ha utolsó is vagyokkit az özönvíz meghagyott,de harcom végigharcoloms a lobogót megmarkolom! Megmarkolom és nem hagyom, ha le is szakad a két karom, ha két lábam térdig kopik: de feljutok a csúcsokig! S utolsó jussomat, a Szót, ezt a szent, tépett lobogótkitűzöm fent az ormokon s a csillagoknak meglobogtatom!