Néhány hete Arany Tibor életérõl írt cikkem elején említettem, hogy vannak még olyan személyek, akik egykor részvevõi voltak a Szabadságharcos Szövetség chicagói csoportjának, és áldozatos munkásságukkal kiérdemelték, hogy írásos emlékezés maradjon fenn róluk a Magyarságban. Fontos lenne, ha más amerikai és kanadai városokban is lenne valaki, aki a helyi szervezetek vezetõirõl írna, mert „a szó elszáll, az írás megmarad” – tartja a közmondás, és különben nem marad dokumentum utánuk.
Ezen a héten Csekme Ferenc barátomról írom a beszámolót, aki a Szabadságharcos Szövetség mellett a Chicagói Magyar Társaság, majd az Amerikai Republikánus Párt magyar csoportja vezetésében vállalt szerepet Chicagóban.
A vele folytatott beszélgetést, interjút épp 79. születésnapján készítettük a Chicagótól nyugatra lévõ Geneva nevû peremvárosban lévõ házában. Az interjú eléggé érdekes formát öltött, ugyanis 46 éve ismerjük egymást, barátságunk testvéri alapokon mûködik, legfiatalabb fiának keresztapja vagyok, szinte családi kapcsolatban élünk, ezt a formát csak az emigrációban élõk értik igazán. Az viszont igaz, hogy életének 1963 elõtti része számomra eléggé ismeretlen. Ezért onnan kezdtük a beszélgetést.
– 1930-ban születtem Budapesten, édesapám, az erdélyi származású Csekme Mózes tüzérszázados volt a magyar hadseregben, anyám szintén erdélyi magyar lány volt. Szüleim korán elváltak, anyám hozzáment régi udvarlójához, Juhász József békéscsabai gabonanagykereskedõhöz. A háború vége elõtt szüleimmel együtt Németországba menekültünk az orosz megszállók elõl. Én ekkor tizennégy éves voltam. Ott lágerban éltünk, és 7 évet kellett várnunk, míg engedélyt kaptunk a bevándorlásra. Az amerikaiaknak nem tetszett, hogy levente voltam, hiába magyaráztuk, hogy az iskolában kötelezõ volt. Németországban jártam iskolába, melynek befejezése után az IRO-nak – International Refugee Organization – dolgoztam, miközben folyton ellenõrzésre kellett járnom, míg az amerikaiak rájöttek, hogy a leventemozgalom más volt, mint a Hitlerjugend.

1951-ben végre megjött az engedély, hogy indulhatunk az USA-ba. Hajóval vittek 1600 magyar bevándorlót New Orleansba, legtöbbjük ott délen telepedett le. A 16 ezer tonnás G. Darby nem volt luxushajó, és amikor nem voltunk tengeribetegek, mindenkinek dolgozni kellett. Én rendõr voltam, apám az újságot szerkesztette. Még ma is õrzök példányokat, itt vannak nálunk, valamelyik bõrönd mélyén. Amikor megérkeztünk New Orleansba, apám egyik távoli rokona jött értünk South Carolina államból, ahova Buick kocsin szállította a családot.
Megérkezésünk másnapján a helyi baptista templomban vártak ránk, mert a World Church Organization hozatott minket az Egyesült Államokba. Ott bemutattak minket, hisz az ottaniak ritkán láttak külföldi embereket. A rokonunknak csempézõ vállalata volt, így hétfõn már dolgozni mentem, a fekete bõrû kollégákkal. Itt cca. egy évet dolgoztam, de miután sorköteles voltam, megkaptam a behívót. Akkoriban még javában folyt a koreai háború, ezért átmentem Georgia államba, ahol önként jelentkeztem az Air Force-hoz. Ugyanis a behívott katonai szolgálat 2 év, de oda kell menni, ahová az embert küldik, addig az önkéntesek ugyan négy évre írnak alá, de kérhetik, hogy hová helyezzék õket. így kerültem Nyugat-Németországba. Közben Kansas Cityben feleségül vettem egy amerikai lányt, ennek következménye lett, hogy szüleim, akik nagy magyarok voltak, kitagadtak a családból.

Németországban a Luxemburg melletti Bittburg nevû kisvárosban volt a légierõk támaszpontja, ott szolgáltam, már õrmesteri rangban, amikor 1956-ban kitört a magyar forradalom. A támaszponton én voltam az egyetlen magyar a tízezer amerikai katona között. A rádió éjjelnappal szólt, és a katonák velem együtt izgatottan tárgyalták az eseményeket. Most már azt is elmondhatom, hogy három napig bevetésre készen álltak az éles bombákkal felszerelt gépek, és a legénység a tisztekkel együtt izgalommal várták az indulási parancsot. Mikor ez elmaradt, kisebb lázongás tört ki a katonák körében. Wisenbadenbõl érkezett egy tábornok a kedélyek megnyugtatására.
Ezután hamarosan leszereltem, és visszatértem a békés polgári életbe, Kansas Cityben. Itt 1958- ban egy újsághirdetésre reagálva mentem interjúra a Cummins Chicago vállalathoz, akik technikust kerestek alkalmazásra. Rögtön felvettek, és 50 év után, 2008-ban mentem nyugdíjba tõlük. Engem a cég rövidesen áthelyezett Chicagóba, feleségem pedig Kaliforniába ment. Egy ideig így éltünk, végül elváltunk, és második feleségem, Paula magyar volt, így szüleim is kibékültek velem. Visszaköltöztem a szülõkhöz, és apám állandóan kért, hogy menjek a magyarok közé.

A közelünkben volt Bocskay József Kék Duna nevû vendéglõje, és én lementem oda szórakozni munka után. A bárnál, vagy ahogy akkor õk mondták, a bárénál ültem, és ittam néhány sört vagy koktélt, nem szóltam senkihez magyarul. Egy alkalommal valaki mondott egy nagy marhaságot, amitõl kiborultam, és megszólaltam magyarul. Ez lett a végzetem. Összebarátkoztam a fiúkkal, akik legtöbbje tagja volt a helyi Szabadságharcos Szövetségnek. Miután rajtam kívül senki sem beszélt angolul, írni és olvasni meg pláne nem, rövidesen titkárnak választottak. Bocskay József volt az elnök és Petrákovits Jenõ az alelnök, és én segítettem nekik mindenben.
Az októberi ünnepségen Henry Cabot Lodge jr. ENSZ-nagykövet volt a szónok, akit három nyelven – magyarul, németül és angolul – mutattam be a közönségnek. Az emlékezetes ünnepélyen hatalmas tömeg volt jelen, és a sikernek nagy visszhangja volt. Tüntetéseket is szerveztünk, egy alkalommal a helyi kommunisták a Kedzie és a Montrose sarkán gyûlést hirdettek, mi elõbb értesítettük az újságokat, majd a járdát sepertük a vörös zászlókkal, azután elégettük õket. Másnap a Chicago Tribune és a Sun-Times fotókkal hozta a hírt. Akkoriban jól mûködött a szabadságharcos szervezet, az októberi ünnepségre autós felvonulást szerveztünk. A tóparti reptér – Miggs Field – mellõl indult a konvoj, és rendõri kísérettel mentünk a városon keresztül a Saint Alphonsus templomig, ahol az ünnepségeket rendeztük, a templom melletti auditórium több mint ezer személyt befogadó termében. Az autók piros-fehér-zöld, valamint lyukas zászlókkal voltak díszítve. Késõbb Bocskay Jóskát leváltották az elnöki pozícióból, és Petrákovits Jenõ lett az új elnök. Egy rövid ideig Jenõvel is együtt dolgoztam, de kiköltöztünk a városból, három fiam született, és szépen elmaradtam a Szabadságharcos Szövetség munkájától.
Szüleim Chicagóba érkezésük után csatlakoztak a westside-i magyar református egyházhoz, s mikor leszereltem, én is beléptem a gyülekezetbe, a templom akkoriban a Carroll avenue-n mûködött, csak késõbb, a hatvanas évek végén költöztünk Norridge-ba. Az egyházat dr. nt. Parragh Dezsõ vezette, jómagam elõbb presbiter, késõbb gondnok lettem.

Az ötvenes évek végén bekapcsolódtam a Chicagói Magyar Társaság munkájába, s amikor apám, Juhász József elnök lett, én a titkári munkát vállaltam. Apám a hatvanas évek közepén Eckhardt Tibor kérésére megalakította a Republikánus Párt magyar tagozatát Chicagóban, amely a párt nemzetiségi csoportja keretein belül mûködött. A titkári munkát itt is én végeztem. Szerveztünk gyûléseket Nixon, Ford, Reagan, mindkét Bush elnökök, és Dirksen, Percy és Smith szenátorok, valamint Ogilvie, Thompson, Edgar és Ryan kormányzók választási kampányában. Apám halála után elnöke lettem a csoportnak, de a munkát te és Zongor Csaba végeztétek.