Télen, a fogcsikorgató hidegben és hóviharban bálokat látogat a chicagói magyarság, míg néhányan színházba és az operába is eljutunk. Nyáron piknikrendezvényeink vannak, miközben a forró hõmérsékletet és a magas páratartalom teszi elviselhetetlenné az életet.
Miért is élnek itt az emberek? - kérdezik sokan. Talán megszokásból, talán, mert itt alakult a családi fészek, amely most, a gazdasági problémával küzdõ országban eladhatatlanná vált.
Valamikor, az ‘50-es és ‘60-as években, amikor a magyarság nagy része Chicagóba érkezett, kiapadhatatlannak látszottak a kitûnõ munka- és üzleti lehetõségek. Mostanában ez is megváltozott. A magyarok mindezek dacára szeretnek szórakozni és találkozni egymással, így õsszel és fõképp tavasszal, annyi érdekes magyar kulturális rendezvény van a városban, hogy jóformán minden hétvégre több esemény is esik. Legutóbb a Norridgei Magyar Református Egyház rendezte lassan hagyományossá váló Tavaszi bálját, a Szent István Király Templomban, ahol a reggeli órákig szórakoztak, és ropták a táncot a korban és szívükben fiatalok.
A bál kezdete elõtt a Los Angeles-i magyar fõkonzul, Bokor Balázs tartott elõadást, amelynek kapcsán bemutatta a 2008-ban megjelent Római tál New Yorkban címû kötetét, amely a Minerva Kiadó gondozásában látott napvilágot Budapesten. Az elõadás része annak a kulturális sorozatnak, amelyet a helyi Magyar Kulturális Bizottság „Hungary through Imagination” – A  képzeletbeli Magyarország” címen szervez Chicagóban. A templom Szent Erzsébetrõl elnevezett termében szép számmal gyûltek össze az érdeklõdõk, s a szerzõ bemutatását Vizin Viktória, városunk világhíres operasztárja végezte. A kötetben a szerzõ, diplomata pályája különbözõ állomásait mutatja be Moszkvában, a Nemzetközi Kapcsolatok Állami Egyeteme diplomácia karának befejezésétõl napjainkig. Mint az elõszóban írja: „27 év óta elsõ és egyetlen munkahelyemen vagyok – diplomata… A római tálbeli  sztorik színesek, hangulatjelentések. Velem történtek. Nem minõsítenek, nem vonnak le tanulságokat, egyszerûen szívesen emlékszem vissza rájuk. Remélem, más is könnyed sztorizásként fogja majd fel, és talán kedvére való lesz a falatozás a római tálból. Jó étvágyat hozzá!”
A könyv érdekes olvasmánynak ígérkezik, a recenziót Tatár Etelka kollégánk ismerteti a közeljövõben. Magam részérõl még annyit, hogy az ízlésesen elõállított kötet ára 14 dollár, és a dedikált példány megrendelhetõ a szerzõtõl. (Bokor Balázs 11766 Wilshire Blvd. Suite 410, Los Angeles, CA, 90025.)
A Tavaszi bálról pedig elmondható, hogy az ökumenikus jellegû rendezvényt Nt. Tóth Péter lelkész indította útnak 2004 októberében, a Szent István Király Templom plébánosa, Ft. Vas László segítségével. A bál sikeres volt, azonban utána Tóth Péter lelkész eltávozott a norridge-i egyháztól. Késõbb utóda, Trufán Áron helyettes lelkész által vezetett, lelkes fiatalokból álló gyülekezet 2008 áprilisában rendezett újra egy ún. fund raising – templomépítésre anyagi alapot teremtõ – zenés-táncos estét. Az idei jótékonysági bál, a tavalyihoz hasonlóan, elérte célját, kellemes szórakozást nyújtott a megjelent, fõleg fiatalokból álló közönségnek, és ráadásul anyagi hasznot is hozott a gyülekezetnek.
A finom, magyaros jellegû vacsorát a gyülekezet tagjai készítették Radu Feder presbiter vezetésével, amelyhez a jófajta tüzes
magyar, román és amerikai borok adták a hangulatot. A vacsorát követõen a gyülekezet keretében mûködõ népi tánccsoport mûsora következett, az egyház lelkésze és tagjai részvételével.
A tavaszi bál díszvendégei Vizin Viktória és Bokor Balázs voltak, akik láthatóan remekül érezték magukat a fiatalok között, és lelkes résztvevõi voltak a gyors kalocsai forgóscsárdásnak. A bál vendégei között örömmel üdvözöltük az egyház és a kerület püspökét, Nt. Ludwig Kálmánt, valamint az East Chicagóban mûködõ Szentháromság templom plébánosát, Ft. Skerl Alfonz
atyát, aki május 17- én misével ünnepli 80. születésnapját.
Az est folyamán egyre jöttek a szórakozni vágyó fiatalok, sok volt közöttük, akikkel elõször találkoztunk a magyarok között.
Jó volt látni az új arcokat, míg a magunkfajta idõsebbek pedig lassanként elszállingóztak a hangos zene elõl. A sikeres tavaszi bál az alapos és gondos szervezõmunka eredménye, ami egyben azt is mutatja, hogy van igény az effajta rendezvényekre, amely azután erkölcsi és anyagi sikereket hoz a rendezõségnek. Magam nevében gratulálok mindazoknak, akik a szervezés fáradságos és sokszor áldatlan munkáját végezték.
Április 30-án, a Hungary Through Imagination kulturális sorozat keretében Pacsika Emília textilmûvész kiállítását láthatták az érdeklõdõk a Chicagói Magyar Fõkonzulátus erre az alkalomra kiállító teremmé változott irodájában. A Szegedrõl érkezett iparmûvészt dr. Mezei István fõkonzul mutatta be a váratlanul nagyszámban megjelent közönségnek. A fõkonzulátus nagyterme és a körbevevõ folyosók falain lógtak a számomra idáig ismeretlen mûalkotások, amelyet a mûvész rátétes varrottaknak nevezett.
A mûvész munkáját ismertetõ szakértõ véleményt találtam az interneten, és Kass János grafikusmûvész tollából idézem: „Selyembõl, szövetbõl, csipkébõl, fából, zsákvászonból, aranyszálból, idegszálból, szívverésbõl, szeretetbõl, szerelembõl, szenvedésbõl és szenvedélybõl szõtt, varrott, kötött, kagylóban gyöngyként fogant mûvek.” Ezek után mit mondhat az egyszerû újságíró, aki életében elõször találkozott az effajta, kicsit furcsa, de felettébb érdekes és értékes mûvészi formával.
Pacsika Emília a Toledói Magyar Klub meghívására érkezett az Egyesült Államokba férjével, Nagy Imre építésszel együtt, Chicagóba elkísérte õket Bálint Erzsébet, aki magát a klub mindenesének nevezte. Pacsika Emília férjével együtt Szegeden él, textilképeit, reliefjeit rendszeresen mutatja be kiállításokon, ez az elsõ útja Amerikában, ahol örömmel veszi a magyarság érdeklõdését, mûvészi munkája iránt.
Rövid beszélgetésünk alatt kiderült, hogy Emília évekig újságíróként kereste kenyerét a Dél-magyarország címû lap szerkesztõségében. Itt, a chicagói fõkonzulátuson színes textíliái díszes darabjait láttuk, amelyek fõként ízléses, halvány pasztellszíneikkel kelltették fel a látogatók érdeklõdését.
Remek tárlat volt, ahol finom étvágyfalatok és magyar borok várták a vendégeket. Reméljük, lesz folytatása az effajta mûvészi kiállításoknak, ami új színt visz a chicagói magyarság kulturális életébe. A kiállításon megjelent Simon Miklós, Chicagóban élõ szobrászmûvész, akinek mûveit utoljára 1996-ban, a Millenniumi ünnepségen láttuk a belvárosi Thomson Centerben. Épp’ ideje lenne, ha Miklós barátunk újra megjelenne mûveivel a helyi magyarság elõtt. Talán hamarosan, épp’ itt, a fõkonzulátuson.
Kulturális hír, bár ennek nincs köze a magyar rendezvényekhez, csak annyiból, hogy Fekete Gyula zeneszerzõ, egykori chicagói egyetemista, június hónap elején viszszatér Chicagóba, ahol a St. Charles Singers néven ismert kórus mutatja be a világon elõször Lincoln Cantata címû, kórusra és vonósnégyesre írt zenemûvét.
Olvasóinknak nem szükséges bemutatnom Fekete Gyula jeles kompózert, aki a ‘90-es években szerves része volt a chicagói  magyarság kulturális programjainak. 1996- ban a Millenniumi ünnepély zenei részét állította össze, s itt volt az õsbemutatója Roman Fever – Római láz – címû kamaraoperájának. Júniusban újabb õsbemutató lesz Lincoln Cantata c. kórusmûvébõl, amelyet a St. Charles Singers kórus megbízásából írt erre az alkalomra.
A Perfectly Fitting Finale: Works Written for the St. Charles Singers: koncert június 6-án, szombat este 7:30-kor, Baker Memorial United Methodist Church, 307 Cedar Ave, St. Charles, és június 7-én, vasárnap du. 4 órakor, St. Michael Church, 310 S. Wheaton Ave. Wheaton. Jegyrendelés: 630-513-5272 telefonszámon, a www.stcharlessingers.com website-on.

                       Míg New Yorkban és Washingtonban az Extremely Hungarian, magyarul Csordultig magyar kulturális évadról olvashatunk, addig itt nálunk Chicagóban már hosszú évtizedek óta folynak a hasonló programok, amelyek a keleti partiakhoz képest nem kerülnek 3.5 millió dollárjába a magyar adófizetőknek. Az elmúlt hetekben a Concertante di Chicago kamarazenekar sokéves magyar zenei programjait ismertettem az olvasókkal, most arról lesz szó, ami mostanában történik a közép-nyugati Metropolisban, s ami egy fillérjébe sem kerül a magyar államnak, illetve az adófizetőknek, de nagyszerű hírverése a kultúránknak. 

                        Február 7-én szombaton, este 7:30-kor a belvárosi Gene Siskel Film Centerben került bemutatásra, a 2008-ban készült No Subtitles Necessary: Laszlo and Vilmos magyarul Nincs szükség feliratra: László és Vilmos című, egész estét betöltő, a két világhíres operatőr Kovács László és Zsigmond Vilmos életéről, munkásságukról szóló dokumentumfilm. A film rendezője James Chressanthis és az Oscar-díjas Zsigmond Vilmos jelenlettükkel biztosították a vetítés sikerét, ezért nem volt meglepő a pénztárnál a Sold Out – Minden jegy elkelt táblát látni. A széles érdeklődéshez nagyban hozzájárult, hogy a chicagói premiert előző napon Nick Digilio a WGN720AM rádióállomás esti műsorában hosszasan beszélgetett a filmről Zsigmond Vilmossal, valamint James Chressanthis rendezővel. A helyi magyarok számára Mezei István chicagói főkonzul biztosított extra jegyeket. A szupermodern vetítőtermet zsúfolásig megtöltötték az érdeklődők, akik a vetítés után jó órahosszat maradtak még az ankéton, amelyet Nick Digilio vezetett profi módon. Tavaly november 17-én, a film hollywoodi premierét követően Bokor Balázs Los Angeles-i magyar főkonzul a sajtó számára a következőket nyilatkozta a filmmel kapcsolatban: „Ez a két ember gyökeresen megváltoztatta a hollywoodi filmipart, s ez a dokumentumfilm a két operatőr művészetének elismerése mellett fantasztikus propaganda Magyarországnak.”

                        A filmben részleteket láttunk az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeiről, amelyeket a két fiatal operatőr, a főiskolától kölcsönvett két Arriflex 35mm-es kamerával készített Budapest utcáin. A nyers filmeket Kovács László lábára tekerve vitte át Ausztriába. Ez az anyag lett később része, annak az 5.  évfordulóra készült Revolt in Hungary című tévéfilmnek, amely a kiváló narrátor Walter Cronkite tolmácsolásával a mai napig a legmegrázóbb, legizgalmasabb filmdokumentuma dicső forradalmunknak. Érdekes, hogy a két fiatalember 1956 októberében alig ismerte egymást, de a Rákóczi út és Vas utca sarkán, a főiskola közelében történt találkozásból, életre szóló barátság keletkezett kettőjük között. Ausztriából 1957-ben kerültek át Amerikába, ahol elváltak útjaik. Kovács előbb New York-ban dolgozott egy fényképésznél, majd filmlaborban Seattle-ban, 1958-ban Zsigmond hívására Hollywoodba költözött. Zsigmond már kezdetben Los Angelest választotta, ahol éveket várt operatőri munkára, amely szakszervezeti tagsághoz volt kötve. Hollywoodban eleinte mindketten, – un. B kategóriájú - olcsó filmeket forgattak, Kovács volt Zsigmond segédoperatőre.

Az áttörést Kovács számára Dennis Hopper filmje, a Szelíd motorosok – Easy Rider hozta, amelyben Peter Fonda, Dennis Hopper mellett Jack Nicholson karakterszerepet alakított. Akkoriban – 1969-ben - a stúdiókban még festett díszletek előtt készültek a mozik, Kovács az Easy Rider szabadban felvett eljárással, mintegy forradalmasította az operatőr szakmát. Egy későbbi interjúban a világítás fontosságáról kérdezte a riporter. „Tudom mennyire fontos önnek a világítás, csakúgy, mint a magyar iskola. Ez lenne az a hungaricum, ami miatt önök sikeresek tudtak lenni Amerikában? Én még mindig a világítást tartom a legfontosabbnak. Mindent ki lehet fejezni vele. A világítás karaktert, textúrát, tónust, drámát ad a filmnek. Nekem olyan fontos a világítás, mint egy festőnek az ecset.”

Zsigmond Vilmos 1957-ben részt vett az Ungarn in Flammen – Magyarország lángokban című dokumentumfilm elkészítésén, majd kollégájával, barátjával, Kovács Lászlóval együtt az USA-ba emigrált. Kezdetben fotólaboránsként, technikusként dolgozott Hollywoodban, majd horror és egyéb B kategóriás filmeket forgatott. Az első figyelemre méltó munkái 1971-ben, a McCabe an Mrs Miller, majd The Hired Hand – A bérmunkás – amelynek Peter Fonda a rendezője és egyben főszereplője volt. 1977-ben Steven Spielberg Close Encounters of the Third Kind – Harmadik típusú találkozások című filmjében végzett operatőri munkáért Oscar-díjat kapott. Ezen kívül még háromszor jelölték Oscarra: 1978-ban The Deer Hunter, 1984-ben The Rider és 2006-ban The Black Dalia című filmekért, valamint Emmy-díjat is nyert a Stalin című TV-filmért. A magyarok számára fontos film, a 2001-ben készült Bánk bán, ami ugyan kimaradt a Nincs szükség feliratra dokumentumfilmből, de kiemelkedő helyet kap Zsigmond Vilmos életművében. Egy 2001-ben közölt interjúból idézek, amelyben a riporter feltette a kérdést a kiváló operatőrnek, hogy milyen szempontok alapján vállalta a Bánk bán operafilm operatőri munkáit: „Az a legfontosabb, hogy miről szól a film. Ettől függ, hogy mit vállalok el. A Bánk bánnál más okok is közrejátszottak: egyrészt végtelenül tiszteletre méltó felkérésnek tartottam, a távolság miatt bennünk – külföldi magyarokban – általában erősebb a magyarság-tudat, mint az itthoniakban. Ez is közrejátszott abban, hogy elvállaljam ezt a feladatot. A másik ok pedig az volt, hogy végre itthon is forgathassak filmet, ugyanis annak idején úgy hagytam el az országot, hogy nem készíthettem előtte magyar nagyjátékfilmet. Vagyis ez az első egész estés magyar film, amiben dolgozom.”

Zsigmond Vilmos „világklasszis operatőr, aki – amerikai kollégái szerint – rangot adott a szakmának. Született képalkotó, sajátos kézjegyű „mozgóképfestő”. Fénnyel komponál. Színekben gondolkozik. Eredeti látásmódjával érzelmi világot költ.”

Chicagóban a vetítést követő ankéton, kifejtette, hogy számára érthetetlen az a professzionista féltékenység, ami Magyarországon divat a szakmában. Ők Kovács Lászlóval kettesben, barátja 2007-ben bekövetkezett halála előtt, állandóan oktatták a fiatal tehetséges operatőröket. Itt Chicagóban a vetítést megelőző napon mesterkurzust tartott fiatalok számára. Velünk, magyarokkal pedig úgy beszélgetett, mintha évek óta barátok lettünk volna. Az amerikai közönség, akik végignézték a filmet, sosem felejtik el, hogy Kovács László és Zsigmond Vilmos Magyarországról indultak a világhír felé.

Február 14-én szombat este, a Norridge-i Magyar református imaház adott otthont, a Kalotaszeg a változó időben című programnak, amelynek előadói Fülemile Ágnes és férje Balogh Balázs voltak, akik mindketten tagjai a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Intézetének. Ágnes immár a harmadik éve vezeti az Indiana State University égisze alatt működő Magyar Tanszéket. Tavaly tavasszal jártak nálunk Chicagóban, amikor Fülemile Ágnes, a Téka népzene együttes előadását látta el angol és magyar nyelvű szakmai magyarázattal. A tanszékvezető professzor egykoron maga is népi táncos volt, így az előadást saját tapasztalataival fűszerezte. A tudós házaspár a 90-es években kezdett hozzá Kalotaszeg kultúrája felméréséhez, nemrég hónapokat töltöttek a Kolozsvár melletti vidék Nyárszó nevű 160 lakosú egyszerű falujában, távol a megszokott modern életmódtól. Két kisgyerekük is ott járt óvodába, iskolába. A környék nagy része lassan elrománosodott, ezért fontosnak tartják, a 24. órában történő felmérést.

Balogh Balázs tavaly Pittsburgh környékén végzett kutatást az ottani magyarságról, különös figyelmet fordítva az első világháborút követő Pennsylvaniában letelepedett családok életére. Az egyszerű sorból érkezett paraszti munkásemberek bekapcsolódása az ipari amerikai életformában nem volt könnyű, a fejlődő acélgyárak munkásai Európa, főleg Közép-Európa kivándorlóiból kerültek ki. Nálunk, Chicagóban Fejős Zoltán végzett magyarságkutatást az 1980-as évek elején, kiváló könyve: A chicagói magyarok két nemzedéke 1890 – 1940 az egyetlen tudományos néprajzi felmérés, a közép-nyugati városban és környékén letelepedett magyarságról. Tavaly, a Magyar Külügyi Intézet égisze alatt felmérés készült az amerikai magyarságról, ami 2008-ban Beszédből világ című szociológiai és néprajzi könyv formájában látott napvilágot Papp Z. Attila szerkesztésében. Az 514 oldalas könyvnek, hozzáértő szakemberek szerint „számos kifejezett eredménye, pozitívuma van.” Nekünk amerikai magyaroknak visszatetsző, hogy a kutató: „olyanak látja külhoni honfitársait, mintha egy elmaradott afrikai törzs lenne az amerikai magyarság.” Rosszabb, ponyvább stílusban írt könyv nem jelenhetett volna meg rólunk, akkor sem, ha a tudományos munkatársak helyett, a Blikk pletykalap újságírói jártak volna Amerikában.

Időszerű lenne, az amerikai magyar szervezeteknek összefogni, és anyagiakkal támogatni azt a fiatal néprajzos kutatót, aki Fejős Zoltánhoz hasonlóan több mint egy évet dolgozhat egy városban és tüzetesen felméri a helyi magyarságot. Akár Kalotaszegen, Amerikában is a 24. óráját éli a magyarság.